A hárfa

Szerelmes vagyok ebbe a csodába.  Ez egy furcsa lény, melynek úgy tunik, nincs is neme.  Mindig látni akarom ot és tapintani, hallgatni, hallani. Hangjainak illata van, mindegyiknek másmilyen. Három-négy hangja elénk tárja a tisztás illatát, a párát, mely tavasszal emelkedik a tó felett és a reggel, sot a világ összes reggelének illatát.  A nap már lement, suru a sotétség, a nappal pedig annyira rövid  ma, hogy meg lehet gyújtani egy gyertyát  és a fényfoltok az árnyékokkal váltakozva játszadoznak ezen a különlegesen shajlított törzsön Ha pedig a sötétben megpendítjük a húrokat és azokon keresztül nézzük a gyertyát, akkor láthatjuk, ahogy vibrálva geometriai formákból álló táncra perdülnek. Ám hogyha a húrokra fókuszálunk, akkor megfigyelhetjük, amint az egyik kis rombuszként hullámzik, a másik spirálosan tekereg, a harmadik pedig körkörösen mozog. Szép látvány.                                                                                        

Csodás hárfám van, orülten szép a hangja, ám fura módon minden hangja a fájdalomra emlékeztet, a sajátomra vagy mindenki fájdalmára. Minden egyes hangban egy osi történet lapul, а hangok megszámlálhatatlan kombinációja pedig hosszú szágákat rejt.. Játszol valamit és olyan, mintha mesétmesélnél. A hangok örökre eltunnek, elolvadnak, akár  a hópelyhek a meleg levegoben s mintha azt mondanák "Isten veled!", de még sokáig hallatszik e búcsú visszhangja.  

Bizarr ez a hárfa. Egy bizonyos mértékig o az én feleségem. Talán megbolondultam? Eddig még soha semmilyen hangszerhez nem fuzött ilyen misztikus viszony és nem éreztem hasonló vonzalmat sem.  Valamikor a csellóval kapcsolatban érezhettem hasonlót, de nem, nem így, az más volt.  Ez talán olyan, mint az ikonfestés vagy amikor az ember megszagolja egy újszülött nyakát. Nem tudom, nehéz ezt megmagyarázni. Istenem, míly édesen- ám mégsem mézesmázosan - hangzik ez az akkord.

Érdekes, hogy nehezemre esik mások muveit játszani. Az a benyomásom, hogy a hárfa válogatós, akár egy szeszélyes gyermek és inkább csak  az én emanációmmal kíván táplálkozni. Ám amikor saját improvizációimat játszom, akkor én és a hárfa összefonódunk és kialakul egy szimbiózis: az "ember-hárfa", mely végül a kezek és a gondolatok folytatásává válik. Összenövünk, mint két szerelmes - ugyanakkor ez a folyamat olyan furcsa, még tán buja is. Egyszóval, ízlelgetem az én múzsa-lírámat, de megérteni mégsem tudom.